A túra

Az erdő párás, meleg levegője jól megizzasztotta Zelkát. Próbált lépést tartani a csoporttal, de ez a csapatépítő túra nagyon kimerítette. Leült egy farönkre és táskájából előkotorta a vizes palackját. Az erdő kezdett lecsendesedni, ahogy a csoport többi része egyre távolabb barangolt tőle.

– Szedd már össze magad. Ciki, hogy lemaradtál! – felállt, és megakadt a szeme az egyik fatörzsön. Egy apró, téglalap alakú cetli volt felragasztva a szürkésbarna fakéregre. A tökéletesen téglalapra vágott kékesbarna papírdarabka egy régi bélyeg volt. Egy előkelő, haját gyöngysorral díszített, nő profiljával. Zelkát Beatrix királyné portréjára emlékeztette, de az nem lehetett, mivel 1851-es bélyeg volt, a felirat pedig nem magyar. Correos ... és Reales. – Ez meg mit keres itt? – Nem gyűjtött bélyegeket, de ez antik darabnak tűnt, amit nem lehetett csak úgy otthagyni az erdő mélyén, örökre elfeledve. Beletúrt a táskájába, hogy találjon valamit, amivel lefejtheti a régiséget. Majd eszébe jutott a víz. Lassan, csekély adagokban csurgatta a bélyegre és várt. Megvárta, hogy átázzon és lefejthesse. – Na, végre! – könnyebbült meg. Rárakta egy papír zsebkendőre és gyors léptekkel elindult az ösvényen a többiek után. Még nem látta őket, de meghallotta a velőtrázó sikoltozásokat. Futott és beérte a társaságot. A többiek szörnyülködve távolodtak el egy bokortól, amely alól egy hulla lába és karja lógott ki, a vér már sötétbarnára száradt rajta.

(virág)