Ha James Bondnak is kell nadrágtartó, neki sem kell szégyenkeznie – biztatta magát Jenő, miután kikészítette azt. Azért volt szüksége rá, mert ha övet vett fel, akkor zavaróan csúszkált a nadrágja. Barátai viszont valósággal sportot űztek abból, hogy úgy kihúzták a nadrágtartót, hogy az fájdalmas csattanással pattanjon vissza a mellkasára vagy hátára. 

A lufiárusnak kulcsfontosságú volt megoldani a helyzetet a tavaly nyári kínos incidens után, amikor egy bonyolultabb lufiegér készítés közben a nadrágja egyszer csak elindult lefelé – és meg nem állt a bokájáig. Mariska néni majdnem szívinfarktust kapott, majd amikor magához tért perverznek nevezte a fél falu hallatára. Ezért szerezte be a nadrágtartót. Nem akart még egyszer az életben átélni egy ilyen szégyenletes pillanatot. 

A szoba közepén állt és már csak fél órája maradt az utolsó falunapi megbeszélés kezdetéig. Márpedig onnan nem lehetett elkésni! Nehogy még a végén valaki addig kavarjon, míg őt kitúrja a legjobb helyről. 

Mert Jenőnek, a jövedelmező léggömb árusításhoz, szüksége volt arra, hogy a vattacukros és a kürtős kalácsos között állítsa fel a standját. Ugyanis mindkettő vonzotta a lufirajongó gyerekeket.

Jenő oda volt a munkájáért és ezért tanult bele a lufihajtogatásba is. Az anyukák mondogatták is, hogy milyen ügyes keze van, mikor gyermekeik kézbe kapták a léggömbökből hajtogatott virágokat, kiskutyákat, vagy akár krokodilt is. 

Jenő tréfálkozott a gyerekekkel, de az anyukákkal már nem mert, miután egyszer az egyik apuka egy kiadós pofonnal torolta meg az egyik félreérthető megjegyzését. Bár ettől még a mai napig sem jött rá, hogy mit mondott rosszul. A nagyik imádták, talán mackós testalkata, kerek mosolya és jó kedélye miatt. Meg persze azért is, mert bármelyikük fia lehetett volna.

És persze Jenőt azért is szerette mindenki, mert szívjóságát és vidám természetét ügyes kezekkel is megtoldotta a teremtője, így ha bármelyik háznál javítani, szerelni való akadt, mindjárt neki szóltak.

Csupán Mariskával nem boldogult. Hiába volt vele előbb tréfás, majd udvarias, nem tudott a szívére hatni. Az asszony szigorú tekintete, parancsoló modora nem változott vele szemben, s miután unokája sem volt, így azon keresztül sem lehetett eljutni a – lelkéhez.

Pedig Jenő tényleg mindent megtett. Már két hete megállapodott a kürtős kalácsossal és a vattacukrossal, hogy azt mondják, a lufiárusnak köztük a helye. Márpedig az ő szavuk eddig mindig nyomott a latba.

Ekkor megszólalt a mobilja emlékeztetője, ideje volt elindulni. Felkapta a nadrágját, rácsippentette a nadrágtartót, kihúzta magát a tükör előtt, majd tettre készen elindult a művelődési házba. 

Ahol azonban éppen zártak.

– Hol lesz a megbeszélés? Nem itt? – kérdezte a meglepett Klárit, aki épp a kulcsot vette ki a zárból. 

– Mariska kérésére előrébb hozták és már véget is ért. Nem szóltak? – nézett az nagyot, majd a zsebébe nyúlt. – Mariska néni azonban írt magának egy üzenetet – adta át a papírt együttérzően. – Azt mondta, hogy ez a végleges döntése. 

Jenőnek szemüveg sem kellett, hogy elolvassa Mariska szenvtelenül megformált gyöngybetűit, miszerint nyomatékkal felszólította, hogy vásári mutatványaival ne zavarja a műsor emelkedett hangulatát. S ezért a standját nem állíthatja fel csak a színpadtól eső legtávolabbi részen. 

Jenő ilyen gyorsan még sohasem futott, ahogy most eljutott Mariska házához, de hiába dőlt rá a kapucsengőre újra és újra. Mérgében hevesen dörömbölni kezdett az ajtón, de úgy, hogy kíváncsian lebbentek meg a szomszédos házak csipkés függönyei. 

– Megölöm a boszorkányt! – kiabálta lila fejjel, de Mariska néni zöldre festett zsalugáteres háza könyörtelenül hallgatott.

Olvasd tovább! Következő fejezet ITT >>>

Addig is nyomj egy lájkot és kövess a Facebookon!   Szuper vagy!   Köszönjük!!