A gyilkosság előtt öt nappal…

Dorisz kiszedte festett szőke hajából a görgőket és teljes erőből megnyomta a hajspray gombját. Fejét pillanatok alatt bevonta a lakk fojtogató párája. 

– Egészen jó! – állapította meg a korral dacoló arcát körbeölelő fenséges hajkölteményről. –  Akkor most ideje lecsapni! 

Felvette kalocsai hímzéssel nyomtatott fekete pólóját, testhez símuló fehér streccsnadrágját és kezébe kapta halványkékre festett vesszőkosarát. A bejárati ajtó melletti tükörben még egyszer ellenőrizte sminkjét, és vonalait. – Nyugdíjas kor ezt neked! –  majd bezárta maga mögött az ajtót.

Lesétált a kapuhoz, óvatosan kinyitotta és kikukucskált a csendes utcára. Egy férfit látott közeledni a távolban. A járdára lógó gyümölcsfák lombjaitól nehéz volt megállapítani, hogy tényleg az jön-e, akire gondolt, de végül felismerte a baseball sapkájáról. 

– Majdnem lekéstem! – húzódott vissza a fémkapu mögé. Várt még pár másodpercet, és szorgalmasan fülelt, hogy mikor hallja meg a férfi lépéseit. Ekkor egy motor robogott el a kihalt úton. – A fránya pokolba, nem hallok semmit! – kiáltott fel, majd megijedt, hogy a közeledő alak meghallotta-e, ugyanis Dorisz egyik rossz tulajdonsága volt hangosan kibökni azt, ami épp a fejébe pattant. Emiatt meglehetősen kedvezőtlenül alakultak baráti kapcsolatai az évek során. 

De nem kellett aggódnia, kis idő múlva odaérkeztek a lépések. A tökéletes időben sikerült felrántania a kaput, és szó szerint belesnie Károly úr karjaiba.

– Óh, elnézést! – rebegte. De ahelyett, hogy azonnal felegyenesedett volna, még  egy kicsit ott maradt, mint egy romantikus film egyik jelenetében. Bár ezt Károly úr egyáltalán nem így gondolta. Inkább azon kezdett töprengeni, hogy hány fájdalomcsillapítót vegyen majd be éjszakára a fájós hátára.

Dorisz végül felegyenesedett, és mindent beleadva megpróbált műszempilláival megigézően nézni a nyugdíjas férfi kissé zavarodott, kék szemébe. – Hogy mekkora véletlen! Pont most indultam a boltba. Velem tart Károly? – üdvözölte a férfit.

– Jó napot Dorisz drága! – nyögte ki Károly meglehetősen kelletlenül. –  Csak egy kis sétára ugrottam ki. 

Dorisz egyszerűen nem értette, hogy miért nem sikerül megpuhítani ennek a férfinak a szívét, még ennyi év után sem. Bezzeg Mariskának! A múltkor látta, hogy Károly szinte a kezéből evett. 

Dorisz odanyújtotta kacsóját egy kézcsókért, de Károlynak nem állt szándékában megfogni, nemhogy meg is csókolni, sőt hátrébb tántorodott, amikor belélegezte és megszédült a hajspray mindent elsöprő vegyi támadásába.

– Ugye eljön velem a falunapra? – kérdezte Dorisz.

Kínos csend következett, miközben Károly ide-oda kapkodta a szemét, mint a sarokba szorított vad.

– Tudja, most lesz a hétvégén – erősködött a nő.

A férfi hebegett valami érthetetlent. 

– Meghívom egy pohár borra – nézett vágyakozóan a férfira, aki megfogadta, hogy ezentúl inkább az utca túloldalán közlekedik majd. 

– Már eligérkeztem vacsorára Mariskához – hadarta el hirtelen az igazat.

Dorisz sokkot kapott. Arca elvörösödött, szemei elkerekedtek és kidülledtek, majd nagy levegőt vett és mint a tűzhányóból az izzó kődarabok zápora, úgy ontotta magából a keserűség szavait. 

– Hogy az a vén boszorkány! Komolyan meg fogom ölni! Mit képzel magáról! Kinyírom! Kitekerem a nyakát! – majd észbe kapott, látván, hogy Károly döbbenten áll ott. 

Dorisz összeszedte magát, felszegte az állát, sértődött hangon elnézést kért és már indult is a dolgára. Pár lépés után megfordult a még mindig dermedten álló Károly felé, és mintha mi sem történt volna odavetette: – Akkor majd találkozunk a falunapon – mondta és elindult a falu egyetlen kisboltja felé, persze elég lassan ahhoz, hogy lehetőséget adjon Károlynak, hogy esetleg meggondolja magát még a hétvégi ünnepség előtt vagy akár ott és most.

Károlynak viszont ekkorra már hűlt helye volt. Befordult a legközelebbi saroknál, mire Dorisz már a hétvégi terveit szőtte.

Segíts építeni a krimi facebook oldalát!

Kattints vagy Koppints egy lájkot ezen a LINKEN!! Köszönjük!!